„Ezekben a vad, bizonytalan időkben az üres égboltot kérdezem: ki tartja mozgásban a dolgokat, kinek énekeljek hozsannát? – kérdezi David Gilmour az A Single Spark című dalában, amely a Luck and Strange című új lemezén hallható. Már az önmagában ünnep, hogy kilenc évvel az utolsó, Rattle That Lock (2015) című szólólemeze után Gilmour új anyaggal jelentkezett, de az külön figyelemre méltó, hogy szerinte ez a legjobb albuma, amit az 1973-as The Dark Side Of The Moon óta készített.
Persze, az ilyen megjegyzések inkább reklámfogások, de valóban meglepően izgalmasak a Luck and Strange kreatív együtthatói, és ez többek között annak köszönhető, hogy a Pink Floyd egykori gitárosa az Alt-J és a Madness producerével, Charlie Andrew-val dolgozott együtt.
A család zárt áramköre
Szóval, Andrew tartotta mozgásban a dolgokat, és arra inspirálta Gilmourt, hogy felejtse el a rajongók elvárásait. Korábban Gilmour nem alkalmazott producereket, így most távolabb tudott lépni az egójától, aminek köszönhetően Charlie Andrew közvetlenséget, némi intimitást és koncentráltabb munkát vitt a gitárzseni hangzásába. És végül kinek énekelt hozsannát? Nos, elsősorban a családjának, a feleségének, ugyanis a Luck and Strange a legjobb értelemben vett családi vállalkozás, Gilmour lánya, Romary énekel az albumon, fiai Gabriel és Charlie háttérvokáloznak, a szövegek nagy részét pedig felesége, Polly Sampson írta. Míg ez egy zárt áramkör, harmónia van a családtagok között, addig a Pink Floyd történetében hangsúlyosak a Gilmour és a Waters közötti ellentétek.
Ördögűzés gitárral
Persze, a legtöbben Waters tartják a neveletlenebbnek, ugyanakkor Gilmour is úgy beszél a Pink Floyd egykori turné zenekaráról, hogy abban nincs köszönet, szerinte néhányan a bandából jobban jártak volna, ha egy Pink Floyd tribute zenekarban játszanak, ezért úgy gondolta, hogy most olyanokkal veszi fel az új lemezét, akik valóban kreatívak. Persze, Alt-J ide, vagy oda, aki azért vesz meg egy Gilmour szólólemezt, hogy a Pink Floydot is hallja, az annak ellenére kap extra dózist zenekarból, hogy Gilmour már jó ideje minden erejével túl akar lépni a múlt árnyékán. Szinte minden mozdulata afféle ördögűzés, a gonosz pedig maga Roger Waters. Ugyanakkor a címadó dalban hallhatjuk a néhai Rick Wright orgonajátékát.
Még 2007-ben jammeltek együtt, annak felvétele adta az inspirációt a Luck and Strange-hez. A dal jellegzetes motívuma az Dogsot idézi az 1977-es Animalsről, de a Black Catben, a Dark And Velvet Nightsban és az A Single Sparkban is érezzük a Pink Floyd hosszú árnyékát. Szokás persze azt is mondani, hogy a Gilmour vezette, Roger Waters nélküli Pink Floyd-albumok, az A Momentary Lapse Of Reason, (1987) és a The Division Bell (1994) és a kimaradt felvételeket tartalmazó The Endless River (2014) Floydnak álcázott Gilmour-szólóalbumok voltak, mert a Pink Floyd valójában Roger Waters. Ez viszont parttalan vita, sokkal jobban járunk, ha alámerülünk a Luck and Strange intim világában.
Könyvtámasz
Az albumon olyan zenészek játszanak, mint Guy Pratt és Tom Herbert (basszusgitár), Adam Betts, Steve Gadd és Steve DiStanislao (dobok), valamint Rob Gentry és Roger Eno (billentyűs hangszerek). A vonósokat és a kórust Will Gardner hangszerelte, amiket a cambridgeshire-i Ely katedrálisban vettek fel. Bizonyára nem véletlen, hogy a Division Bell című utolsó Pink Floyd album coverén, a háttérben ez a szakrális hely látszik. És igen, ha mindenképp meg kell említenünk egy könyvtámaszt, amely megtartja a Luck and Strange-et, akkor az a Divison Bell.
Két pont között a legrövidebb út
A Between Two Points az album meglepetésdala, eredetijét az indie-pop The Montgolfier Brothers írta, de a Romany Gilmour énekével készített új változat szépen megmunkált előadása klasszisokkal jobb lett, mint az 1999-ben készült felvétel. Gyakorlatilag egy másik dal lett belőle. A Scatteredben Gilmour arról énekel, hogy az idő olyan, mint a dagály, nem engedelmeskedik neki, és sosem ér véget. Persze, sosem áll meg, de lelassul, ha szólózni halljuk a poptörténet egyik legnagyszerűbb gitárosát.”
Címlap fotó: Index.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
