Kós Zoltán 
„Bár emlegetik a Campus Fesztivált is a színpadon, a Nem akarok felnőni messze túlmutat a város határain.
Nem tudom, szeretnék-e most 17 éves lenni. Ahogy azt sem, hogy te, aki éppen annyi vagy, valójában mit gondolsz a világról. Akkor, amikor a suliban vagy, a haverok közt, egy buliban – vagy éppen otthon, iszonyatosan egyedül a gondolataiddal, a kérdéseiddel, a nyavalyáiddal. Nem ismerjük, nem értjük egymást – a kérdés pedig az, ennek ellenére kíváncsiak vagyunk-e a másikra. Hányan hány nyelvet beszélünk? Hogyan öltözködünk? Miről álmodozunk? Ehhez képest mivel telnek a napjaink? Mit iszunk, mit szívunk? Mit hallgatunk? És mit el?
Veszettül nehéz kamasznak lenni. A legtöbb felnőtt mintha egy atombombát dobna az emlékeire, úgy kitörli a fejéből azt, milyen volt 13-15, vagy éppen 16-18 évesen keresni a helyét a világban, akkor, amikor az ember már nem gyerek, de még nem felnőtt. És nem akarja, hogy megmondják neki, mit csináljon, mit gondoljon, hogyan éljen.
Jó döntés volt a Csokonai Nemzeti Színháztól, hogy összehozta ezt az előadást, melyet szerzőként Romankovics Eda, rendezőként Madák Zsuzsanna jegyez. Az is, hogy gyerekeket (bocs: tizenéveseket) nem felnőttekkel játszatnak.
A színház épülete mögött ott egy igazi erőmű, az Ady-gimnázium, tele tehetséges lányokkal és fiúkkal, akik ezúttal is nagy lehetőséget kaptak. Játszhatnak, komolyan, a világ (egyik) közepén, színházban. És mi, nézők is szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk őket.
A Nem akarok felnőni sztorija viszonylag egyszerű: van egy házibuli, ami pont olyan, mint azok, akik ott vannak. Milyenek a lányok és a srácok, amikor azt csinálhatnak, amit akarnak? Van pia a hűtőben, üvölt a zene (ha arra van igény), van idő dumálni, próbálgatni önmagukat. A bulit Hanna (Ritli Hajnal) rendezi, aki előtte gondosan elküldi otthonról az anyát (Vékony Anna), és azért csak őt, mert az apa katona, havonta csak kétszer van otthon. Némi nehezítő körülmény a pár évvel fiatalabb tesó, Kori (Kiss Domonkos Mátyás), aki szeret a nála nagyobbak között lenni, viszont ezzel Hannának az idegeire megy. Nem lesznek sokan, de talán kevesen sem. Érkezik Jázmin (Czine Izabella) és Dávid (Szoboszlai Balázs), akik már két éve (két éve!) együtt vannak, a gördeszkás Bogi (Figeczki Csenge), és Boti, aki festő szeretne lenni (de akár bitcoinnal is kereskedne), meg jön az énekesi álmokat dédelgető Laura (Szolnoki Anikó Míra), és hozza magával a kicsit idősebb (kb. 25 éves) DJ-t, Zénót (Bolla Bence József), aki nagyon szeretne befutni. S bár Hanna előzetesen azt mondta az anyjának, hogy monopolyzni fognak, egy ilyen buliban az senkit nem érdekel. Viszont
minden bulinak vannak jó pillanatai, meg olyanok is, amiknek annyira senki nem örül. Itt miért lenne másképpen? Itt is eljön a pillanat, amikor hirtelen azt érezzük, hogy a színpadon egy jelképes bomba robbant – és innentől minden megváltozik.
Ez a debreceni előadás keresetlen őszinteséggel mesél a fiatalságról, és kicsit rólunk, a felnőttekről is, hiszen az a világ, amiben a mostani tizenévesek élnek, az miattunk is olyan, amilyen. Mi tettük ilyenné. Tudunk tükörbe nézni? Remélhetőleg. Talán. A régi fiatalember valószínűleg nem pont ezt gondolná, de szerencsére ő csak Karinthy novellájában tért vissza.
Az élet játszmákról szól, útkeresésről, álmokról. A buliban is ezekkel találkozhatunk. Milyenek vagyunk együtt, milyenek nagyobb társaságban? Mennyire kell őszintének lennünk másokkal? Mit gondolunk a szerelemről, a szexről, a megcsalásról? Milyen döntéseket hozunk? Az is döntés, mit iszunk, az is, kinek fogjuk meg a kezét, vagy kinek mit (vagy mit nem) mondunk el.
Aki szerette az Aranyéletet, és a televíziós sorozattal egy kicsit közelebb került ahhoz, hogy megértse, milyen világban éltek tíz éve az akkori fiatalok, az szeretheti Romankovics Eda darabját is. Igen,
lehet azt mondani, hogy kicsit nyers, szókimondó. De hát ezek a srácok és lányok így beszélnek. (Amúgy mi, felnőttek is, csak magunkkal szeretünk megengedőek lenni.)
Ez bizony nem Sophie Marceau 1980-as, békebeli házibulija. Más kor, más remények, más álmok. Illetve csak részben, hiszen ma is arról álmodozik mindenki, hogy kevés munkával szeretne sok pénzt keresni, és nagy házban élni, szép autóval járni, meg összehozni valami őrülten sikeres karriert. (Pont, ahogy a szülők, akikre amúgy nem akar hasonlítani egyetlen tizenéves sem…)
Bolla Bence József (akit a zenéért is dicsérhetünk) bizonyított már többször a Csokonai társulatának tagjaként. A közösségi médiában már középiskolásként komoly követőtáborral rendelkező Ritli Hajnalról már hallhattunk, de az összes szereplőről elhisszük, aki ebben az előadásban színpadra lépett, hogy fogunk még találkozni velük. Talán Szoboszlai Balázst és Kiss Domonkos Mátyást lehetne kiemelni, akik nagyon intenzíven vannak jelen a játékban. De egyszerre lehetünk együttérzők a Vékony Anna által rövid idő alatt is intenzív jelenlétet produkáló anyával, és egyszerre megértők és engesztelhetetlenek a fiatalokkal is, akik egészen árnyaltan hozzák a való életből ismerős alakokat.
Shakespeare, Molière, Csehov, Örkény örök – de a Nem akarok felnőni világa talán azért lehet vonzóbb a fiatal nézők számára, mert áttételek, túlokoskodás, műveltségi kérdések nélkül is képes fontos témákról beszélni.
Ebben nagy szerepe van Madák Zsuzsanna rendezőnek, aki ugyan felnőtt, de sokadik alkalommal bizonyítja: nem felejtette el, milyen volt kamasznak lenni. Ugyanakkor ezzel az előadással meg tudja szólítani a szülőket is, mert bármennyire kínos néha szembesülni vele, milyenek a gyerekek, de ilyenek. És nemcsak Debrecenben.
Fotókat, teljes szereposztást és további részleteket az előadásról, valamint információt arról, mikor láthatjuk legközelebb, itt találnak.”
Fotó: Csokonai Nemzeti Színház / Gálos Mihály Samu
Eredeti írás: Szénási Miklós
About the Author
