szerkeszto 
Békét akarunk. Vélhetően nem nagyon van magyar ember, aki háborút akarna. Még azokról az állami vezetőkről sem feltételezem, akik milliárdokat költenek fegyverkezésre, a hadsereg megerősítésére. Szerintem a többségük tisztában van a tényekkel, és szeretné elkerülni, hogy a Honvédséget valaha is nagy háborúban kelljen kipróbálni.
A második világháború előtt volt az ambiciózus „Győri program” a magyar hadsereg és hadiipar fejlesztésére, és a pénzt akkor se sajnálták. Most van „Zrínyi Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program”, amivel a térség egyik legerősebb hadseregévé akarják tenni a magyart.
Az ilyen programok is olyanok, mint a puding. A puding próbája az evés, a hadiprogramok próbája a háború. A „Győri program” enyhén szólva leszerepelt a második világháború csatamezőin, ahova a németek belekényszerítették az ingadozó magyar vezetést.
Abból ítélve, hogy az amerikai és német tábornokok egymásnak adják a kilincset Budapesten, gyanítom, hogy vannak, akik ma is háborúba zavarnák a magyar katonát. Ne kóstoljuk meg ezt a pudingot! Biztos, hogy rossz vége lenne. Nem csak a gyomrunkat rontanánk el.
Békét akarunk. Még akkor is békét akarunk, ha nem igen tudjuk, mi is a háború. A szocializmus évtizedei alatt Európában nem volt háború. A NATO akkor sem volt a béke angyala, akkor is tervezték, hogy visszaszerzik a keleten elvesztett területeket. De akkoriban még jobban emlékeztek arra, hogy egy Hitler nevű ember nagyon ráfizetett arra, hogy Moszkvában akart díszszemlét tartani.
Európa lakosaiban is jobban élt még a háború emléke. A szétbombázott városok, a lerombolt gyárak, és persze mindenekelőtt a családok gyásza, akik hiába várták haza a háborúból apjukat, férjüket, gyereküket.
Megszoktuk a békét. Tudtuk, hogy a háború nem tűnt el teljesen. Korea, Vietnam, aztán a mai háborúk Afganisztánban, Irakban. De ezeket a háborúkat ügyesen eltitkolták. A nyugati televíziókban nem mutattak véres jeleneteket, nem láttuk a halált. Milliók hitték el, hogy ezek távoli háborúk, ráadásul nem sorkatonák esnek el, hanem profik, akik jó fizetésért cserébe vállalják a kockázatot.
Még a Jugoszlávia elleni NATO-agresszió sem rázta fel Európa népeit. Sajnos, a magyar népet sem. A többség közömbösen szemlélte, hogy Újvidéken lerombolják a Duna-hidakat, sőt a kevésbé pontos rakéták kórházakat, iskolákat lőnek szét.
Milliók hitték el, hogy a szerbek rosszak, sőt gonoszok, az amerikaiak pedig jók, sőt védőangyalok. Milliók vették be, hogy a NATO repülői Koszovóban albán tömegsírokat látták, és milliók érezték jogosnak, hogy ötvenezer NATO-katona bevonul Koszovóba, amely egyébként még az ENSZ-határozatok szerint is szerb terület.
Békét akarunk. De a mostani háborúval sokan nem tudnak mit kezdeni. Amerika megszabadított bennünket a kommunizmustól, a szabadságot hozták el nekünk, vélik sokan, úgyhogy Amerika nem lehet rossz. Az oroszok a Don-kanyarban megölték az apámat, mondják mások, és talán elhiszik, hogy Amerika azért fegyverezi fel az ukránokat, hogy az apjáért álljanak bosszút. Sokan még azt is elhiszik, hogy az oroszok nem állnak meg Ukrajnában, hanem Magyarország is kell nekik.
Az igazság, ha nehezen is, de lassan kiderül. Aki hajlandó félretenni a nyugati médiát, és józan ésszel gondolkodni, az előbb-utóbb rádöbben, hogy az a bizonyos amerikai ajándék, a szabadság azt jelenti, hogy úgy kell élnünk, azt kell tennünk, amit Amerika mond.
Azt is sokan kezdik átlátni, hogy Amerikának is, az EU-nak is Kelet-Európa földje, természeti kincsei, piacai kellenek. A hangzatos jelszavak mögött a profitvágy van, és semmi más. Sokan értik ezt, ha másért nem, hát azért, mert velünk, Magyarországgal ugyanazt csinálták.
Azt is kezdik megérteni, hogy az oroszok nem Európát akarják meghódítani, hanem visszakapni azt, ami mindig is az övék volt. Donbasz mindig Oroszország szíve volt, a bányászat, az ipar fellegvára. Nem véletlen, hogy Hitler is ezt akarta az elsők között megkaparintani. Ezt teszi Amerika is.
Úgyhogy nekünk, magyaroknak nem attól kell tartanunk, hogy jönnek az oroszok. Sokkal inkább attól, hogy nyugati szövetségeink belesodornak bennünket a háborúba. Amerikát nem érdekli, ha a magyar katona hal meg, a lényeg, hogy ne amerikai legyen. Pusztulhatnak az európai városok is, csak Amerika maradjon érintetlen.
Békét akarunk! De a béke nem jön el önmagától, tenni kell érte! Megértetni önmagukkal, hogy ez az USA, a NATO háborúja Oroszország megsemmisítéséért. Megértetni azt is, hogy nem kell az oroszokat szeretni, nem kell megbocsátani, hogy az orosz cár 1849-ben leverte a magyar szabadságharcot, és azt sem, hogy 1945 után évtizedekig itt voltak a szovjetek. De megegyezni Oroszországgal, és együtt élni Oroszországgal, azt igenis kell!
Ha mindezt értjük, meg kell győznünk az ismerősöket, a barátokat, a családtagokat. Aztán össze kell fogni mindenkivel, aki ellenzi a háborút és békét akar. Közös erővel kell felébresztenünk azokat, akik még alszanak vagy nem hajlandók kinyitni a szemüket.
Ha belesodródunk a háborúba, akkor olyan háborúban leszünk, amit nem lehet kibekkelni. A tömegpusztítást, az atomháborút nem lehet átaludni.
Békét akarunk! Elindultunk az ébredés, a meggyőzés, az összefogás útján. De az idő sürget bennünket. Ne engedjük, hogy a háború hívei gyorsabbak legyenek, mint mi!
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István 
