Kós Zoltán 
Fotó: IKÉ
Tudományos rovatunkban ezalkalommal a folklór, a hagyomány és a kulinária területére kalauzoljuk olvasóinkat.
Többször olvashattunk már róla, ettől függetlenül egyáltalán nem biztos, hogy igaz: a böjti időszakban valamelyik egyház engedélyezte a múltban a hód húsának fogyasztását, mert úgy értékelték a hit- és az írás tudorai, hogy a farka alapján inkább tekinthető halnak, mint másnak. Örömteli hír lehetett eme egyház tagjainak tekintve, hogy a böjti időszakban a hús fogyasztásának tilalma jelentős eltérést követel az év többi időszakában berögzült szokásoktól. Azért töprengjünk el, mennyivel könnyebb és változatosabb étrendet folytathattak ennek a felekezetnek a hívei, mint a többié? A sok szálkás és pocsolya szagú halat változatosabbá teendő, csak ki kellett nyújtania a polgárnak a kezét és fogni egy hódot. Köztudott, hogy hazánk vizei hódban gazdagok voltak már a honfoglalás idején is, így mi sem természetesebb, hogy a hódászat már-már nemzeti – ha sportnak nem is, de – szabadidős tevékenységnek volt nevezhető. Hasonló lehetett a hódász is, mint a hőgyész, bár azt nem szabadott fogyasztani böjt idején, mivel a farka nem volt megfelelő. A hódászok, mások szóhasználatában hódítók kimentek a vízhez, kihelyezték horgaikat, varsáikat, hálóikat, vagy lesben álltak a parton, csónakjaikban a fiatal, még várral nem rendelkező, így védekezésre kevésbé képes egyedek megszerzése végett. Az ilyen „váratlan” hódok arról voltak híresek, hogy a nap bármely szakában és minden irányból feltűnhettek. Elejtésük nem csak a szakmai ismeretek magas fokán, de a hódiszerencsén is múlott. A hódtőtte kifejezés, bár sokan tévesen kapcsolatba hozzák az ünnepi időszak csillagászati eseményével, ugyanolyan téves népi babona, mint a böjti szeleket a hús evésének tilalma miatt, ám a fehérjebevitelt pótlandó, gyakrabban fogyasztott borsó, lencse és bab hatásának tulajdonítani. Ezek csak tájjellegű tévhitek, vagy nyelvi játékok eredményei.
A szándékosan meg nem nevezett egyház nem adott tanácsot a sikeres hódászat, nota bene hódítást követően az étkek tárolására, elkészítésére, avagy elfogyasztás módjára, ezért csak a korábbi irodalmi emlékek és szóetimológiai gazdagságunk tárházából meríthetünk ötletet. Bizonyára erősen hűtve volt ajánlatos tartani a fogyasztást megelőzően, majd pedig kenyérre szeletelve, szendvicsbe rakva vagy kifőtt tészta tetején volt fogyasztandó a leggyakrabban, hiszen állaga és mibenléte leginkább erre utal.
Persze, azon egyházak követői, akik számára sosem volt engedélyezett a hód fogyasztása, s nem is rendelkeznek alapos ismeretekkel a hódászat területén, joggal tehetik fel a kérdést: ugyan honnan kellene ezt bemondásra elfogadni? – Ezeknek az egyházfiaknak viszont elég a figyelmükbe ajánlani a szakirodalom két közismert cikkelyét, amelyek minden okvetetlenkedést és ellenkezést feleslegessé tesznek, hiszen minden hazánkfia tisztában van kicsiny gyermekkorától fogva azzal, hogy „sajtból van a hód” és „csak a hód a jégen!”
Legközelebb „A Föld, mint az egyetlen banán alakú bolygó” című cikkünkben olvashatnak eddig kevésbé ismert tényeket otthonunkról a naprendszerben.
Donki 3olte
