Szembeszállás a német, osztrák, török ellennel
”
TOP 10-es sorozatunk magyar katonai hőstetteket felelevenítő fejezetének első részébe négy eseményt válogattunk be, főleg az idők során legendássá vált történelmi személyiségeink cselekedetei közül. Teljesen szubjektív módon, hisz objektív szempontok híján másképpen nem igazán lehetséges.
Egy „hőstett” értelmezést érdemes gyorsan adnunk a válogatásunk elején, hogy legalább e tekintetben egy kategóriába sorolhatóak legyenek az alábbi cselekmények. Tehát, egy hőstett egy alkalommal vagy egy időperiódusban egy személy vagy egy csoport által véghez vitt katonai tett vagy tettsorozat, mely a résztvevő személy(ek) életének kockáztatásával, sok esetben annak feláldozásával jár együtt. A hőstetteket magukat és megvalósítóik létezését, pontos kilétét nem minden esetben lehet történelmileg (teljes mértékben) hitelesen igazolni. A saját hitelességünk érdekében ezt viszont mi minden esetben jelezzük.
A német-római császár hajóinak elsüllyesztése Pozsonynál
„…Ekkor a várbéli magyarok találtak egy Zothmund nevű, úszni igen jól tudó férfit, akit elküldtek az éj csendjében a császár hajóihoz. A víz alatt jutott oda, megfúrta az összes hajókat, és ezek hirtelen megteltek vízzel…”
z idézet a Képes Krónikából származik és a Búvár Kund néven ismert Zotmund lovag hőstettéről szól, aki I. András magyar király (1046- 1060) seregében szolgált. Az eset 1051-ben Pozsonynál történt, amikor III. Henrik német-római császár már harmadszor támadta meg Magyarországot. Az éj leple alatt véghez vitt hősi cselekedet hatására az ellenséges sereg visszafordult.
A pozsonyi hősi cselekedetről több korabeli – köztük német – forrás is megemlékezik, így a történészek azt valós eseményként kezelik. Zotmund nevét csak a Képes krónika említi, más források nem.
Az esemény kritikusai szerint a Duna sodrása Pozsonynál rendkívül erős, így szinte elképzelhetetlen egy ilyen tett végrehajtása a korabeli szerszámokkal a valószínűleg kemény tölgyfából készült hajókon.
Önfeláldozás Nándorfehérvárnál?
Az 1456-os nándorfehérvári diadalhoz kapcsolódik Dugovics Titusz, a csata magyar hősének neve, legendája. A várra lófarkas-félholdas zászlót kitűzni készülő török katonát a magyar vitéz magával rántotta a mélybe, így megakadályozva, hogy az oszmánok bevegyék Nándorfehérvárt.
A történettudományban a névtelen hős alakját Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója említette először. A későbbi szerzők mind Bonfinire hivatkoznak. A vitézt először Döbrentei Gábor nevezte Dugovics Titusznak, 1824-ben, miután egy Vas megyei nemesemberrel, Dugovics Imrével találkozott.
Dugovics úr azt állította, az ő őse a nándorfehérvári hős, ezt Döbrentei a bemutatott iratok alapján elhitte, és vele együtt mindenki más is. A hőstett Wagner Sándor híres festménye, Dugovics Titusz önfeláldozása alapján él máig a köztudatban. Szőcs Tibor szegedi történész azonban 2009-ben bebizonyította, hogy a vasi nemesember oklevelet hamisított arisztokrata származása igazolása céljából, és ezzel neves hőst teremtett magának.
Magáról a hőstettről sem állítható biztosan, hogy megtörtént. Bonfini nemcsak a nándorfehérvári csatánál, hanem az 1464-es jajcai ütközetnél is említ török zászlótartóval leugró vitézt, elbeszélésekre hivatkozva. Egy másik történetíró csak a jajcai ostromnál ír le ilyen hőstettet, más Nándorfehérvárnál, viszont cseh vitézt említ.
Valószínűleg egy toposzról, a korabeli elbeszélések egyik vándormotívumáról van szó, amelynek lehet alapja, de kideríthetetlen, valójában hol történt ilyen. A mostani középiskolai történelemkönyvekben már az áll, hogy Dugovics Titusz kitalált személy. Ám akik régebben jártak iskolába, ezt még nem tudják, vagy lehet, hogy hallották, de nem hiszik el.
Mindenesetre a legendája él: Dugovics Titusz „szülőfalujában”, a Vas vármegyei Nagysimonyiban iskola viseli a nevét. A vitéz emlékét ápolják a községben. A települést bemutató honlap korrektül megemlíti, hogy „bár ezt történelmi források cáfolják”, a helyiek mégis hisznek abban, hogy Titusz élt, és ott született. Emlékét kőkereszt őrzi, a település címerét a nemes Dugovich család címere alapján rajzolták meg.
Szulejmán feltartóztatása Kőszegnél
Jurisics Miklós 1490 körül született egy tekintélyes horvát nemesi család gyermekeként. Neve a forrásokban az 1526-os mohácsi csata után jelenik meg. A magyar trónért folytatott harcban a főnemes először Szapolyai János híveként tűnt fel, de 1529-ben már az osztrák főherceget, Ferdinándot támogatta.
Szulejmán török szultán 1529-ben sikertelenül ostromolta Bécset. 1532-ben újabb hadjáratot indított, amelynek célja az osztrák főváros elfoglalása volt. A török seregek rendszerint a Duna mentén vonultak, de most Nyugat-Magyarországon keresztül támadtak. Az útjukba kerülő Kőszeg nem volt jelentős erődítmény, amit meg is kerülhettek volna, de helyette ostromolni kezdték. A történészek számára ez sokáig érthetetlen volt, de kiderült, hogy Bécs védelmére hatalmas birodalmi sereg gyűlt össze V. Károly német-római császár személyes vezetése alatt. Szulejmán nem akart csatát kockáztatni ezzel a haderővel, így Kőszeg ostroma számára egyfajta alibit szolgáltatott.
Kőszeg védelmére Jurisics kilátástalan helyzetben vállalkozott. A kis vár mindössze 700 fős védősereggel rendelkezett. Közöttük kevesen voltak képzett katonák, a védők nagy részét a várba menekülő nép alkotta. Ma is van olyan vélemény, hogy a szultán valójában csak az időt húzta, és nem is akarta igazából elfoglalni a várat. Ennek azonban ellene mond az a tény, hogy az ostrom 23 napig tartott, melynek során a védők több támadást is visszavertek. 1532. augusztus 27-28-án általános roham indult a vár ellen, és a törökök az erődítmény egy részét elfoglalták. A védők végül visszaverték a rohamot, de a védősereg fele elesett a küzdelemben.
A vár további védelme reménytelenné vált. Jurisics tárgyalásokat kezdeményezett a megadásról régi ismerősével, Ibrahim pasával, a török sereg parancsnokával. A törökök végül nagylelkű ajánlatot tettek. Jurisics a várat jelképesen átadta nekik, zászlajukat kitűzhették, de a várba nem léphettek be. Szulejmán belátta, hogy Bécs ellen már nem vonulhat tovább. A szultán helyzetét az is nehezítette, hogy seregében súlyos pestisjárvány tört ki. Visszavonulásuk után a törökök 1683-ig nem is próbálkoztak Bécs elfoglalásával.
Munkács hősies védelme
A kárpátaljai, ma Ukrajnához tartozó Munkács vára Magyarország észak-keleti részének egyik legjelentősebb erődítménye volt. A 17. század Habsburg-ellenes mozgalmai során fontos szerepet játszott, a császári erők 1685 végén indítottak a vár ellen támadást, miután a török fogságba került vezetője, Thököly Imre nélkül meggyengült Felső-magyarországi Fejedelemség legfontosabb városait mind elfoglalták. A kurucok utolsó hadállását jelentő Munkácsot Thököly Imre távollétében felesége, Zrínyi Ilona védte sikerrel több mint két éven keresztül.
Caraffa osztrák hadvezér hiába vette körül seregével az erődítményt és szólította fel a vár átadására. A császári ágyútűz és rohamok közepette Zrínyi Ilona mindig ott járt a várvédők között, nem egyszer első férjétől, I. Rákóczi Ferenctől született gyermekeivel (Júliával és Ferenccel, a későbbi nagy fejedelemmel) együtt. Az ostrom szüneteiben a betegeket, sebesülteket kereste fel, orvosságot készített a számukra, ő maga adta be azokat. Hatékonyan „menedzselte” a vár készleteit, levelezést folytatott férjével, követet küldve lengyel földre anyagi segítség szerzett a harc fenntartásához.
Zrínyi Ilona Buda 1866-os visszafoglalása után sem adta meg magát, ám hosszú, kitartó küzdelem után a vár készletei 1867 végére megcsappantak. Zrínyi Ilona egyik tisztje, „kancellárja”, Thököly Imre korábbi nevelője, Absolon Dávid a romló ellátás miatt háborgó várvédőket rábeszélte a fegyverletételre.
Kilátástalan helyzetét látva Zrínyi Ilona tárgyalásokat kezdett a vár átadásáról, 1688. január 17-én megszületett a megállapodás. A Munkács védésével, a magyar szabadság szimbólumává váló asszonynak, miután a vár védői amnesztiát kaptak, Bécsbe kellett vonulnia, ahol – a megegyezést részben megsértve – elválasztották a gyermekeit tőle, őt pedig három évre kolostorba zárták. Egy fogolycserével szabadult ki a császár rabságából, s követte férjét a törökországi száműzetésébe, így gyermekeit és hazáját örökre elveszítve.
Források:
Besnyő Miklós: Történetek a középkorból
Dörnyei László – Kővágó Sarolta: A magyar történelem nagy alakjai
kisalfold.hu (Bakos András: Dugovics hol volt, hol nem volt)
montazsmagazin.hu (Weninger Erzsébet: Magyar hősök, hadvezérek – Jurisics Miklós)
wikipedia.org”
