Az orosz–ukrán háború fényében a realista érvek érdekes ellentmondást mutatnak, hiszen Vlagyimir Putyin tetteit erkölcsi okokból szokták elítélni. A realista politikusok most gyakran hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei a hibásak az orosz–ukrán konfliktus miatt, mert bátorították a NATO terjeszkedését olyan területekre is, amely már a Kreml befolyási övezete.
Ahogy az elmúlt napokban Henry Kissinger kifejtette: a nyugati országoknak nem szabad elfelejteniük Oroszország fontosságát Európában, és nem szabad, hogy „a pillanat hangulata elragadja őket”. De Emmanuel Macronnak is voltak hasonló megszólalásai. Szerinte nem szabad megalázni Oroszországot. Sőt, ebben a kérdésben Európa is kettészakadt, békepártiakra és olyanokra, akik a végsőkig támogatják Ukrajnát. Az előbbiek szerint – ahová Franciaország, Németország, Olaszország is tartozik – területi engedmények árán is békét kell teremteni Európában.
Ezek a kijelentések tükrözik a realista iskola megközelítéseit.
Ezek a politikai irányzatok háborús helyzetekben kapnak erőre, de ha végiggondoljuk, így természetes. Hiszen konfliktusok idején és vészterhes időkben éleződnek ki a nemzetek közötti ellentétek – az, ami békeidőben árnyalatbeli különbségnek tűnik, háborúban éles kontrasztot mutat.
Ebben a politikai iskolában nincsenek morálisan jó és rossz cselekedetek, államérdekek vannak, és az ezzel összefüggő kijelentések szinte minden helyzetben nagy hullámokat vetnek, az értékrendi alapokon nyugvó megközelítések képviselőiben sokszor megbotránkoztatást keltenek. Ha megalapozatlannak vagy morálisan helytelennek is tűnnek a realista érvek, azt nem lehet elvitatni, hogy ha a szemüvegén keresztül szemléljük a világot, könnyebben meg tudjuk érteni más politikai cselekvők motivációit.
Hogy kapott erőre?
A realista megközelítésbe éppúgy beletartozik a nemzeti érdekek hangsúlyozása, mint a nemzetközi kapcsolatokban az erőegyensúly alkalmazása, és éppen annyira adaptálható belpolitikai, mint külpolitikai kérdésekre.
- Klasszikus realizmus: a csapásirány az, hogy az emberi természet önmagában arra kényszeríti az államokat, hogy a biztonságra törekedjenek.
- Strukturális realizmus: mivel nincs világkormány, az államok rá vannak kényszerülve, hogy a biztonságukra törekedjenek.
- Neoklasszikus realizmus: belső és külső tényezők kombinációja egyszerre kényszeríti folyamatosan arra az államokat, hogy a biztonságukra törekedjenek.
Jól látható, hogy az államok biztonságra való törekvésére helyezik a hangsúlyt. Ezek a megközelítési módok nem zárják ki egymást, sőt, általában keverednek. A strukturális realisták például megosztottak, és van egy defenzív tábor (az államok a biztonságot egyetlen hatalom hegemóniájának megakadályozásával keresik), és egy offenzív tábor (az államoknak hegemóniára kell törekedniük a biztonság elérése érdekében) közöttük.
Viszont minden esetben az államérdekek mutatják a fő irányt.
Tehát ez a politikai gondolkodás nem tud olyan állapotot elképzelni, hogy ki fog alakulni egy olyan helyzet, ahol nem a biztonság és az államérdek lenne a legfontosabb paradigma. Ez politikai cselekvésének lényege, amely minden morális szempontot felülír – hiszen eszerint ha nincs biztonság, nincs béke. Ha nincs béke, nem lehet az egyébként eme irányzat szerint is helyes morális célokat teljesíteni.
Talán a legjobb példa erre a globális felmelegedés: egy reálpolitikus nem gondolja, hogy a probléma nem valós, azonban szerinte a környezeti változások megakadályozását felülírják a biztonsági intézkedések – így szoktak a költségvetéseknél éles viták kialakulni arról, hogy mennyit kellene költeni megújuló energiaforrásokra vagy haderőfejlesztésre.
A modern realista gondolkodás első műve Az európai anarchia című rövid könyv, amelyet G. Lowes Dickinson brit politológus írt 1916-ban. Ebben azt hangsúlyozta, hogy az államok félelemből arra törekednek, hogy uralkodjanak. A húszas-harmincas években a realisták rámutattak a leszerelési szerződések hiábavalóságára. A negyvenes évek végén és az ötvenes években Kissinger és Morgenthau rámutatott arra, hogy az egységes világkormány vagy akár az országok közötti békés egymás mellett élés megvalósíthatatlan. A hetvenes és nyolcvanas években elsősorban azzal kerültek reflektorfénybe a realisták, hogy kigúnyolták az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ), mint olyan intézményt, amely meg tudja oldani a globális problémákat. A kilencvenes évekre a realisták már kritizálták azt a várakozást, hogy a nemzetközi intézmények és a demokrácia elterjedése a globális béke és jólét aranykorát hozza el.
A realista szemlélet az ország érdekeit, geopolitikai helyzetét veszi figyelembe, és nem például az igazságosság mércéjét vagy valamilyen elvont erkölcsi alapelvet részesít előnyben. Ugyanakkor megítélésem szerint a realitásra épülő politika az adott közösség, ország tényleges erőviszonyait is figyelembe veszi a stratégiai döntések meghozatalakor
– nyilatkozta az Indexnek a témában Nagy Attila Tibor politikai elemző. Tehát egy folyamatosan visszatérő gondolat ebben az iskolában, hogy naivitás azt remélni, hogy a kölcsönös együttműködés tartós megoldást nyújt, hiszen a konfliktusok és a versengés megoldhatatlan, folyamatosan antagonisztikus ellentéteket szül, mivel az országok saját érdekeiket követik. Egyértelműen úgy számol, hogy háború jön, sőt szerintük az erőegyensúly csak fegyverkezés útján érhető el.
A civilizációk háborúja
A realizmus újra erőre kapott a Szovjetunió bukásával. A hidegháború végével szinte az összes nemzetközi szakértőnek egy dolog járt a fejében: hogyan tovább? Erre a kérdésre Samuel P. Huntington amerikai realista politológus válaszolt, aki – ellentétben Francis Fukuyamával – „a civilizációk összecsapását” várta. Az utóbbi a történelem végét jósolta, amit később többször is módosított, visszavont. A realizmus államközpontú hangsúlyával Huntington úgy vélte, hogy a kulturális különbségek miatt lesznek a továbbiakban háborúk.
Bár sok jóslata tűpontosan bejött, az Ukrajna és Oroszország között kapcsolatot elnézte, hiszen abból indult ki, hogy szerinte ugyanahhoz az átfogó civilizációhoz tartoznak, így nem számolt a Dnyeper térségében háborúval: „Ukrajna és Oroszország között nem valószínű egy erőszakos konfliktus kirobbanása. Mindkettő szláv, túlnyomórészt ortodox állam, népeik évszázadok óta együtt élnek, gyakoriak a vegyes házasságok.” – Idézet A civilizációk összecsapásából, amely lapjain Huntington kitért arra is, hogy „1995 óta Oroszországban éppúgy, mint a többi ortodox köztársaságban, roppant bizonytalan a liberális demokrácia jövője. Emellett az oroszok felhagytak a marxizmussal, és elkezdtek oroszként viselkedni, így a szakadék Oroszország és a Nyugat között tágulni kezdett”.
Nagy Attila Tibor lapunknak úgy fogalmazott:
A reálpolitikai szemlélet, az érdekek, az erőviszonyok gondos figyelembevétele kiemelkedően fontos egy adott ország számára. Ugyanakkor az erkölcsi, ideológiai megfontolásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni, amennyiben egy politikai elit sikeres kíván lenni. Az ideológia, az érzelmek bírnak tömegmozgósító erővel. Az érdekeket hajszoló országvezetés nem nélkülözheti az erkölcsi, értékelvű talapzatot.
Richard Nixon és Gerald Ford amerikai elnök külügyminisztere és nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger szinte egész életében a reálpolitikai iskolához tartozott. A napokban úgy fogalmazott Ukrajnával kapcsolatosan, hogy „a tárgyalásoknak a következő két hónapban meg kell kezdődniük, mielőtt ez olyan felfordulást és feszültséget okoz, amelyet nem lesz könnyű leküzdeni. Ideális esetben a választóvonalnak a status quo antéhoz való visszatérésnek kellene lennie. A háború folytatása ezen a ponton túl már nem Ukrajna szabadságáról szólna, hanem egy új háborút indítana Oroszország ellen”.
Ebből jól látszik, hogy ahogy Kissinger, úgy sok más európai vezető a biztonságot jóval előrébb helyezi a morális kérdéseknél, ennek az a következménye, hogy az államérdekek előtt csak egy dolog van: a béke.”
Címlap fotó: Angela Merkel , Emmanuel Macron és Vlagyimir Putyin 2019. december 9-én. Fotó: Christophe Morin / Bloomberg via Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
