„Talán ez volt a legfurcsább kijevi diplomáciai látogatás: Edi Rama egykori festőművész, Albánia jelenlegi (autokráciával kacérkodó) miniszterelnöke és Dritan Abazović, Crna Gora kisebbségi kormányának vezetője személyesen találkoztak Volodimir Zelenszkij elnökkel (Dimitar Kovacsevszki, Észak-Macedónia miniszterelnöke pedig videón csatlakozott). A három miniszterelnök azt üzente: az ún. Nyugat-Balkán országai támogatják, hogy Ukrajna megkapja a tagjelölti státuszt az Európai uniótól. Megkapta. Moldova is.
A balkáni országok semmit sem kaptak, de ezt már megszokhatták.
Elsőre talán ironikusnak tűnhetett, hogy még az EU peremére szorított és többször cserbenhagyott államok is támogatják Ukrajna soron kívüli (és minden tekintetben rendkívüli) tagjelöltségét, mivel hisznek Ukrajna európai jövőjében. Ám ha valahol, hát Tiranában és Szkopjéban pontosan tudhatják, hogy úgyis mindegy, hiszen az európai jövő a legjobb esetben is lassú és bizonytalan. Ha egyáltalán lehetséges. Ukrajna az idők végéig is tagjelölt maradhat anélkül, hogy érdemi előrelépés történne ügyében. Az EU szava keveset ér, a mostani – Ukrajnát és Moldovát érintő – döntés gesztus csupán. Miután látták, hogy ezúttal is hiába reménykednének, a szerb, az albán és a macedón miniszterelnökök arról tanácskoztak, érdemes-e egyáltalán elutazniuk az e heti csúcsra. Elmentek, aztán üres kézzel távoztak. Lényegi előrelépés pedig – például Albánia és Észak-Macedónia csatlakozási tárgyalásainak megkezdése – a bolgárok taktikázása miatt ismét nem történt.
Az ún. Nyugat-Balkánt öt ország (Albánia, Bosznia és Hercegovina, Crna Gora, Észak-Macedónia, Szerbia), illetve Koszovó, a bizonytalan jogállású terület (kinek ország, kinek nem) alkotja. Crna Gora (Montenegró, ha úgy tetszik) és Szerbia már tárgyal, Albánia és Észak-Macedónia beragadtak a tagjelölti státuszba, Bosznia és Hercegovinának a tagjelöltség sem jön össze, Koszovó európai perspektíváját pedig a Prokletije-hegység csúcsáról sem látni. A fogalmat is Brüsszelben találták ki, mintegy jelzésként, hogy van ez a zárvány és problémahalmaz az EU-ba ékelődve, és csak nem akar megoldódni.
Ennek – mármint a megoldatlanságnak – több oka van, és könnyű minden baj eredőjét helyben, a balkáni országokban megtalálni. Korruptak? Mocskosul. Hajlamosak rugalmasan értelmezni a jogállamiság fogalmát, és feszegetni a kereteket? Mi tagadás. Vannak viták, megoldatlan konfliktusaik egymással? Szép számmal akadnak. Szegények és elmaradottak, tehát sokba kerülnének? Bizony. Elindulna a kivándorlás, ha megnyitnák előttük az uniós munkaerőpiacot? Talán még a holtak is nyugati temetőket választanának.
Akkor miért vegye fel őket az EU?
Miért tárgyaljon az EU egy olyan térséggel a tagságról, ahol szinte minden napra jut egy súlyos probléma? Évek óta tudják, mi a feladat, de nem teljesítenek. Ám valóban mindenről ez a kb. tizenhét és fél millió balkáni tehet? Minden késedelem és mulasztás csak a borzalmas kormányaik hibája?
Könnyű volt szörnyűlködni és röhögni azon, mivé lett Szkopje, amikor a jelenleg az igazságszolgáltatás elől Budapesten bujdokló Nikola Gruevszki kormányfőként csúcsra járatta az ún. antikvizációt. Ám a hagymázas, majdnem tíz évig tartó, indentitáspolitikai ihletésű, szörnyűséges szobrokban és építészeti megoldásokban materializálódó folyamat (melynek fő üzenete, hogy a mai macedónok Nagy Sándor leszármazottai) nem volt előzmény nélküli. Macedónia a függetlenség pillanatától kereste a kapaszkodókat, és hajlamos volt magasztalni a sosem létezett dicső múltját. Erre Görögország ingerülten és agresszíven reagált, 1991-től minden fórumon akadályozta Macedóniát, nem fogadta el az ország nevét. Kikényszerítette a névváltoztatást („Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság”), a szkopjei kormány pedig az ország első zászlajáról is lemondott. Amikor pedig a bukaresti NATO-csúcson Athén megvétózta „Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság” tagságát, a szkopjei nacionalisták úgy gondolták, hogy minden mindegy: a macedónok a Makedón Birodalom örökösei, és ezt büszkén vállalják is, Athén dögöljön meg.
Hülyeség volt? Nyilván. De vajon csak a szkopjei kormány hülyesége? (Ah, a vad Balkán annyira nem Európa, annyira kiszámíthatatlan és duhaj.)
Aztán Zoran Zaev és Alekszisz Ciprász voltak olyan nagyformátumúak, hogy 2018-ban, a preszpai tónál aztán aláírták a megállapodást: az ország új neve Észak-Macedónia lesz, Görögország pedig nem akadályozza tovább a NATO- és az EU-csatlakozást. A NATO össze is jött, aztán 2020-ban Szófia benyújtotta a követeléseit. Ám ne feledjük, 2019-ben Franciaország akadályozta meg (a társutas Hollandiával, például), hogy Észak-Macedónia és Albánia elkezdhessék a csatlakozási tárgyalásokat. Nem is olyan bonyolult okokból talán: a Balkán valójában német (gazdasági) érdekszféra; több Balkán, erősebb Németország. Ez Emmanuel Macronnak nem tűnik elég attraktívnak.
A zsarolás egyébként sem példátlan, aki belül van, könnyebben keménykedik. Ljubljana kicsit sanyargatta Zágrábot, azóta Horvátország nemegyszer jelezte Szerbiának, hogy nem lesz egyszerű a csatlakozása, miért pont a bolgárok hagyták volna ki a lehetőséget?
Hatás-ellenhatás: Kiriákosz Micotákisz görög kormányfő szerint a hat balkáni országot – ambiciózusnak nevezte javaslatát – 2033-ra kellene integrálni az EU-ba. A mostani, 2022-es javaslat szerint tehát úgy tizenegy év múlva vehetnék fel őket. Vagyis egy elég tág időkeretben, valamikor. Akár azt is mondhatnák, hogy sose lesznek az EU tagjai, nagy különbség nincs. A tizenegy év nem perspektíva, a tizenegy év inkább cserbenhagyás és lemondás. (Jövőre lesz húsz éve, hogy Szalonikiben európai perspektívát ígértek a Balkánnak.)
Ha most is csak tizenegy év múlva reménykedhetnek tagságban, akkor bele se kezdenek semmibe. A térség legerősebb emberei sem bízhatnak abban, hogy tizenegy év múlva a hatalom közelében lehetnek. Akkor meg miért tegyenek bármit is?
Pedig lenne megoldandó probléma. Például Bosznia és Hercegovina. A háborúból kikeveredett az ország, de belesüppedt a daytoni békeszerződés mocsarába. Mennyi jövője van Boszniának? Gyakran úgy tűnik, hogy nem sok, hiszen a szerb (és gyakran a horvát) aspirációkat nem lehet közös nevezőre hozni a bosnyák célokkal. Azaz a szerbek (és gyakran a horvátok) nem bánnák, ha elhagyhatnák a mostani állam kereteit, és például az anyaországhoz csatlakozhatnának. Ezt a nemzetközi közösség visszautasítja. Meddig? És mit tenne, ha felgyorsulna az elszakadás folyamata?
Mit ígér cserébe?
Ígérni tulajdonképpen semmit sem ígér. Pedig évek óta visszatérő aggodalom, hogy Moszkva (és a mostanában kicsit elfelejtett Peking) befolyása erősödik. Ezt ugyan vitatják néhányan, de azért látható a kapcsolat, az érdekközösség, az infiltráció. Oroszország és Kína igyekszik kitölteni minden olyan helyet, ahol az EU nincs jelen. A helyi politikában könnyű megtalálni és beszervezni azokat a szereplőket, akik megnehezítenek, lelassítanak minden integrációs próbálkozást. (A másik stabilizáló erővel, a NATO-val jobban járt a térség; Albániát, Crna Gorát, Észak-Macedóniát már felvették, Koszovóban pedig ‘99 óta állomásoznak a szövetség katonái.)
Amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát, úgy tűnt, hogy az amerikaiak (és miattuk az EU is) megpróbálnak rendet rakni a térségben. Nagyon nehéz dolguk talán nem is lenne, Moszkva elsősorban Bosznia szerb felében, a koszovói szerb közösségben, illetve Szerbiában bír befolyással. Nem kizárt, hogy Belgrád hajlandó is lenne kicsit lazítani a testvérinek mondott köteléken (ürügyként megtenné, hogy Vlagyimir Putyin precedensnek nevezte Koszovó elszakadását Szerbiától).
A térséget végigturnézták az amerikai és az uniós diplomaták, most mégis elmaradt az áttörés. Ennek is több oka lehet. Az egyik, hogy nem szeretnék, ha bármiféle előrelépés Orbán Viktor sikerének tűnne. A bővítési biztos (Várhelyi Olivér) magyar káder (ráadásul Orbán bizalmasának tartják), a magyarországi kormányfő pedig nyíltan és egyértelműen támogatja a Balkán integrációját: annál rosszabb a Balkánnak. (Egy ideje Orbán a környék mumusa.)
Talán ennél is nagyobb probléma, hogy úgy tűnik, az EU képtelen új tagokat felvenni. De nem ezt mondja, hanem halogat, újabb feltételekkel áll elő. Minél inkább elodázza a komoly tárgyalásokat, az érintettek annál kevésbé lesznek érdekeltek az együttműködésben.
Az alternatíva alig több mint szemfényvesztés. Például a Nyitott Balkán kezdeményezés. Elvileg a régió országai találták ki azért, hogy szorosabb legyen az együttműködésük. Szerbia és Albánia nagyon akarja, Crna Gora és Koszovó gyűlöli: nem a pótlékban érdekeltek, hanem az EU-ban. Ugyanez vonatkozik a francia, még kissé kidolgozatlannak tűnő javaslatra, az európai politikai közösségre. Ennek – Macron szerint – része lenne a Balkán, a posztbrexiti Egyesült Királyság és Ukrajna is. Azaz egy grandiózus semmit kínál a perifériának. De ha az EU-tagság kb. tizenegy év múlva lehetne esedékes, kit érdekelnek a második (azaz utolsó) ötéves ciklusát megkezdő államfő ötletei?
A lehetőség adott – talán még nem indokolt múlt időt használni –, de vajon a Nyugat (az USA, az EU) képes lesz élni vele? Persze az Ukrajnának megadott tagjelölti státusz fontos gesztus volt – és Kijev talán sose jut ennél közelebb a tagsághoz. Az viszont az Unió tehetetlenségét mutatja, hogy Ukrajna csak úgy kaphatott, hogy a Balkánnak nem jutott semmi. Ha pedig az EU nem képes kétfelé figyelni (dönteni, teljesíteni), akkor gyengébb lehet, mint gondoltuk. Ez pedig némiképp aggasztó.”
Címlap fotó: 444.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
